Üdvözöllek Vándor…

Még gyakran gondolok Szabó Lacira, és Lalira, akik Selyemréten a barátaim voltak. Hiányoznak a Szinva parti tekergések. De lassan kezdem felfedezni ezt ez új világot is, és ahogy sorra összebarátkozok az itteni gyerekekkel, egyre kevésbé fáj a szívem a rövid selyemréti életem után. Itt is megvannak a kalandok helyszínei, csak másak, mint amiket eddig megszoktam. Az utca átellenes oldalán nagy füves-gazos grundok találhatók, ahol remekül lehet fogócskázni, bújócskázni. Már felmerészkedtünk az Avasra, ami egy nagy hegy Miskolc közepén, és innen messzire el lehet látni. Egyszerre látom Selyemrétet, és a mostani lakóhelyemet. Nem is tűnik annyira nagynak a távolság. Egyszer megpróbálok egyedül elmenni Laciékhoz Selyemrétre, de még nem merem rászánni magam, talán jövőre, ha nagyobb leszek egy kicsit. A házban, ahol lakunk minden lakónak van egy kis kertje, ahol krumplit, zöldségféléket lehet termelni. Itt is mindenféle kaland kínálkozik. Ez a kert a színtere a nagyobbak rendszeres szinházasdijának, amikor a mozikban látott filmeket eljátsszák. Nagyon szeretnénk mi kisebbek is velük játszani, de csak nézők lehetünk. Esténként, amikor minden elcsendesedik, ha nincs hideg, ki szoktam feküdni a kert végébe, a fűre, és sokáig bámulom a csillagokat. Ilyenkor olyan, mint ha egyedül lennék az egész világon, és lebegnék a csillagok között. Elég rossz evőként érkeztem ebbe a Hunyadi utcai házba. Válogatós gyerek vagyok, egyre ezt hallom a felnőttektől. Pedig megeszek én mindent, amit szeretek, de azt meg nem kapok, csak ritkán. Például fagyiból bármilyen mennyiséget el tudnék fogyasztani, de azt nem kapok, mert megfájdul tőle a mandulám. Szilvabefőttet kapok, és azt mondja Marika néni a keresztanyám, hogy egyem fagyinak. Akármennyire is igyekszem a kedvében járni, nem sikerül fagyinak képzelni a szilvabefőttet. A Hunyadi utcai gyerekek viszont gyakran esznek zsíros kenyeret, mégpedig karikára vágott vörös, vagy lila hagymával, és piros paprikával megszórva. Óvatosan megemlítem anyunak, hogy esetleg én is kaphatok-e ilyet, mert megkóstoltam a Tápuci zsírosdeszkáját, és hát nagyon ízlett, viszont már megtanultam, hogy ami nekem nagyon ízlik, azt nem szabad ennem, vagy innom. De most csoda történt: Nem győztem annyi zsíros kenyeret kérni, amit Anyu ne csinált volna meg nekem!

Az autó egyszer csak megáll, és engem letesznek. A Hunyadi utcán vagyunk, és egy emeletes, piros palatetős ház előtt állunk. Anya, és Apu kézen fognak, és bevisznek a házba. Az udvaron sok idegen gyerek van, akik kíváncsian néznek minket, és megcsodálják a költözést. Én kiülök a konyhaablakba, és az ablak alatt összegyűlt gyerekkel próbálok megismerkedni. Egy szőke félhosszú hajú, kék szemű, velem egyidősnek látszó kislányt szólítok meg: Hát téged meg hogy hívnak? Megtudtam, hogy ö a Tápai Mari, és hamarosan össze is barátkoztunk. Kiderült, hogy az udvarban sok hozzám hasonló korú gyerek lakik, aminek nagyon megörültem. Megismerkedtem Tóth Gabival, Juhász Borival, Vass Lacikával, aki kisebb volt egy kicsit, mint mi. Aztán laktak ott nagyfiúk, és nagylányok is, aki már nyolcadikosok, és jövőre gimnazisták, vagy ipari tanulók lesznek. Ők nemigen játszanak velünk, de azért néha megengedik, mi is nézzük amint színházast játszanak, vagy a moziban látott Három Testőrt eljátsszák. Poci volt a nagyok között a legkedvesebb. Ő egy nagylány, már első gimnazista, de egyáltalán nem nézi le a hozzám hasonló kicsiket. Nagyon szép, hosszú barna hajú lány. Kölyökszemmel is megállapítom, hogy “jó nő”, ahogy a nagyobb fiúk mondják. Ebben az évben kaptam életem első fényképezőgépét a költözés miatti bánatom enyhítésére, egy használt Pajtás gépet, ami Juci nénié volt, aki Anya barátnője, és egy modernebb gépet vett. Poci lett az első modellem. No nem azonnal, ahogy odaköltöztünk, de pár év múlva. Még ma is van azokból a képekből, és ő látható rajta! A képek kicsit már megfakultak, hiszen most amikor ezeket a sorokat írom, már elmúltam ötven éves, de még őrzik ennek a lánynak, aki már nagymama a szépségét. Megtanultam a filmeket előhívni, és egy magam barkácsolta kartondobozba tett éjjeli lámpa égővel és tejüveggel készült szerkezettel kontaktmásolatokat készítettem a 6X6 – os negatívokról.
Ebben a nagyobb gyerekközösségben már én is kezdem nagyobb fiúnak érezni magam, bár az első elemi iskola kezdéséig még több, mint egy hónap van hátra. Anya, és Apu átírattak egy olyan iskolába, ami az új otthonunkhoz közelebb van, és be is vittek. Ez egy nagy két emeletes komoly iskola. Kicsit félelmetes is, de sokkal jobban tatszik, mint a selyemréti, ahol a MÁV telepi iskolába kellett volna járni, ami kicsi volt, és piszkos, de én annak is örültem volna. Ezzel egy teljesen új szakasza kezdődött az életemnek.

Már teljesen biztosnak tűnik, hogy itt Selyemréten fogunk lakni örökre. Ez abból is látszik, hogy valamelyik nap Apu, és Anya elvittek beíratni az Iskolába. Félelemmel vegyes kíváncsisággal tekintek ez elé az új állomása elé az életemnek. Már sokat hallottam az Iskoláról, ahol mindenféle érdekes dolgot lehet tanulni, és ahol sok gyerekkel lehet megismerkedni, barátkozni. Sajnos az iskolakezdésig még nagyon hosszú idő van hátra, több, mint négy hónap! Ez borzasztóan sok, de valahogyan ki fogom bírni. A Szinva parti felfedező-útjaim segítenek az idő lassú múlását feledtetni. Szabó Lacival, és Lalival egyre nagyobb területeket barangolunk be. Egy nap egy nagyobb fiú azt mondta, ha vele megyünk, láthatjuk a Sajót, ami egy sokkal nagyobb folyó, mint a Szinva, és megnézhetjük a kompot. Hogy ez a komp micsoda, azt nem tudom, de nem akarom elárulni a tudatlanságomat, hát velük megyek. Nagyon piszkos, szegény környékre érünk. Errefelé sok cigány lakik, akik hangosak, fenyegetőek, de a Nagyfiú mellett biztonságban érzem magam. Végre hosszú-hosszú séta után elérjük a Sajót. Csalódás. Nagyobbnak gondoltam az elbeszélés alapján. Igaz, valamivel nagyobb, mint a Szinva, de ez is piszkos, büdös vizű. A komp pedig nem más, mint egy olyan szerkezet, ami fából van, rá lehet menni embereknek, lovaskocsiknak, és egy kifeszített drótkötélen áthúzzák a folyó másik partjára. Tettünk egy pár kört vele, miután a bácsi, aki a kompot irányítja, megengedte, hogy felszálljunk. Tőlünk gyerekektől nem kért pénzt sem, mint a felnőttektől, de hiába is kért volna, nem volt nekünk egy forintunk sem, pedig azért már két gombóc fagyit is lehetett volna venni. Hazaindulunk. Még jó hosszú az út hazáig, és én éhes, és fáradt vagyok, ráadásul megint keresztül kell menni a cigánytelepen. Azért baj nélkül hazaérünk. Az ebédet már lekéstem, és Anya le is szidott, hogy merre csavarogtam megint, de mivel látta, hogy sem a ruhám, sem a cipőm nem szenvedett olyan megrázó balesetet, mint a múltkor, amikor a szurkos konténerben hintáztam, megnyugodott. Szép lassan peregtek a napjaim, amíg Anyu egy napon azt nem mondta, hogy elköltözünk Selyemrétről. Először nem is fogtam föl, hogy ez mit is jelent, aztán eszembe jutott, hogy amikor legutóbb a Föutcai lakásból elköltöztünk, sem Ilonkát, sem Jutkát nem láttam, ez után a költözés után lehet, hogy nem fogom látni sem Lalit, sem Szabó Lacit. Keservesen sírni kezdtem, és Anya nem értette, mi bajom van, én pedig nem mondtam el neki, milyen bánatot okoz nekem, hogy megint el kell hagynom a barátaimat. Egy reggelen nagy teherautó áll meg a ház előtt, és Apu, meg Anya egy-két szomszéd segítségével elkezdik a bútorokat, és a többi holminkat felpakolni. Most már látom, hogy semmilyen csoda nem segít, és csakugyan vége a selyemréti szép szabad életnek, és a barátaimat nem láthatom soha többé, mert olyan messzire költözünk a város másik végébe, hogy onnan nem fogok tudni eljönni hozzájuk. Nem láthatom Lali anyukáját sem, akinek szép tűzvörös haja van, és olyan finom illatos süteményekkel szokott megkínálni. Megint keserves bömbölésben török ki, de a költözés annyira elfoglalja a felnőtteket, hogy senki sem jön, hogy megvigasztaljon. Aztán mi is felszállunk a teherautóra a bútorok mellé, és elindulunk. Könnyes szemmel nézek vissza a lakásra, a Szinva partra, ahol gyerekszemmel hatalmas időt, majdnem két évet laktam. Sem Lalitól, sem Szabó Lacitól nem tudtam elköszönni. Nagyon bánatos vagyok, csak a macimat áztatom a könnyeimmel. Az útból semmit sem láttam.

Új barátra tettem szert. Két utcával lakik odébb mint én, de már nem olyan nagyok a távolságok, mint kisebb koromban, így bármikor találkozhatunk. Lacinak hívják, és egyidős velem. Nagyon szépen rajzol, és agyagból is ügyesen formál mindenfélét. Nagyon tetszik főleg a rajztudása, és elhatározom, hogy én is megtanulok rajzolni. Ettől kezdve együtt rajzolunk mindenfélét. Ahogy Lacit rajzolni látom, nagyon könnyűnek, és egyszerűnek érzem a rajzolást. Amint én kezdek rajzolni, már nem ennyire egyszerű a feladat. Nem engedelmeskedik a ceruza olyan könnyedén, mint Laci kezében. Akkor még nem tudtam, hogy ha valakinek született tehetsége van valamihez, azt olyan magától értetődően tudja művelni az illető, hogy bárki számára egyszerűen megcsinálható feladatnak tűnik. A kezdeti sikertelenség viszont nem szegte kedvemet, és egy idő után kezdtek mutatkozni a gyakorlás eredményei. A köreim már kezdenek körökre hasonlítani, mert eleinte inkább beteges vetőkrumpli formát mutattak. Ha vonalat rajzolok, az is egyre egyenesebb. Nagy élményt jelent, hogy egyszerűbb dolgokat már le tudok rajzolni. A gond az, hogy amíg Laci saját elképzeléseit rajzolgatja, én magamtól semmit sem tudok rajzolni. Egyszerűen nem tudok elképzelni semmit. De annak is nagyon örülök, hogy amit látok, azt elég jól lerajzolom. Lacival is sokat csatangolunk a Szinva parton. Sok érdekes dolgot viszek haza napról napra. Többféle gyíkot, cserebogarakat az Anya cukortartójában, és egy befőttes üvegben ebihalakat. A cserebogarakat Anya egyszerűen kidobta. Az ebihalaim meg másnap reggelre mind megpusztultak. Este Apu azt mondja, hogy jövőre iskolába fogok járni. Nem tudom, örüljek-e ennek a hírnek, mert nem sokat tudok arról, milyen is az iskola. Ez az iskoladolog hamarosan feledésbe is merült, mert a jövőre olyan távoli időpontnak látszik a szememben, ami talán soha sem fog bekövetkezni. Estére még átmegyek Lalihoz vonatozni.

Egyik reggel, ahogy az építkezésen bóklásztam, egy aknában amibe belemásztam, egy nagyon szép sárga melltartót, és hozzátartozó bugyit találtam. Na végre vihetek haza valami olyat, is, aminek Anya örülni fog. Ezzel talán kárpótlom a legutóbbi döglött macskáért. Vidáman indulok hazafelé. Otthon mutatom Anyának a legújabb szerzeményemet, és várom, hogy végre megdicsérnek. Igaz, kicsit sáros az ajándékom, de ki lehet azt mosni. Hát Anya ennek sem tud örülni. Ki kell dobnom a szemétbe az ajándék fehérneműt. Lehet, hogy a színe nem tetszett Anyának? De hát lehet ruhafestéket kapni a háztartási boltban, és be lehet festeni más színre. Sehogy sem tudok Anya kedvére tenni. Bánatomban elsétálok a vasúti felüljáró hídjához. Onnan lenézve az alattam jövő- menő autókat, és villamosokat nézegetem. Egyszer csak nagyszerű ötletem támad. Mi lenne, ha egy téglát egy busz tetejére dobnék? Biztosan nagyon megijednének a buszon utazók. Keresek egy megfelelő méretű téglát, és várom a buszt. Hamarosan meg is érkezik. A téglát ledobom. Hát egy kicsit hamarabb sikerült ledobnom, mert nem a busz tetejére, hanem a szélvédőjére esik. A szélvédő pedig ezer darabra robban. Na puff, ez baj. Pucoljunk innen. Rohanok haza, a buszvezető meg utánam. Éppen bemennék a lakásajtón, amikor elkapja a grabancomat. Anya, miután a felháborodott, és rémült buszvezető elmondja mi történt, teljesen kiakad. Én már előre bömbölök, mert sejtem, hogy ez az eddigi legnagyobb verést jelenti, amit valaha kaptam. Hát ebben a várakozásomban nem is csalódtam. A buszvezető bácsi felírta az adatainkat, és elment. Ezután jött a haddelhadd. Délután amikor Apu hazajön, még mindig szepegek. Azt hiszem, ezért Aputól is szorulni fogok. De Apu semmit nem mondott, legalábbis olyat, ami még jobban elkeserített volna. Pár nap múlva megjött a számla a Közlekedési vállalattól a kitört buszablakról. Apunak egy évig vonták az árát a fizetéséből, mert egyszerre nem tudta volna kifizetni. Abban az évben kaptam volna egy igazi kétkerekű biciklit, de emiatt nem lett semmi a dologból.

Lali barátom egy igazi kétkerekű biciklit kapott a szüleitől. Hát ilyet én is nagyon szerettem volna, mert nekem csak az az ütött-kopott háromkerekű volt, amit még a régi lakásunkban kaptam Aputól, és az is eléggé megviselt állapotban volt. Lali ide is adta a biciklit, mert jó szívű fiú volt. Én neki is rugaszkodtam, ahogy tőle láttam, és abban a pillanatban hatalmasat estem. Eldőlt a bicikli! Ezt sem értettem, mert Lali remekül karikázott vele. Apu magyarázta el, hogy a kétkerekű biciklivel nem olyan könnyű biciklizni, mint a háromkerekűvel. Mindig arra kell kormányozni, amerre dőlni akar. Ez most megint nem volt egészen világos. Ha egyenesen szeretnék menni, akkor nem tekergethetem ide-oda a kormányt, mert csak cikcakkozni fogok. Végül sikerült ráéreznem az ízére, és nagyon élveztem a suhanást két keréken. Annál fájdalmasabban érintett, hogy nem kaphattam ilyen csodát, mert nagyon szegények voltunk. Az első saját kétkerekű biciklimet elsős ipari tanuló koromban tudtam megvenni az ösztöndíjamból összekuporgatva, egy használt Csepel női kerékpárt.

Felderítő útjaim során nemcsak a Szinva parttal ismerkedek meg, hanem a még folyamatban levő építkezést is megcsodálom. Magas daruk, óriási teherautók, gödrök, és minden, ami egy magam korú gyerek kíváncsiságát ébren tartja. Akkora homokkupacok, amiről a játszótereken álmodni sem lehet! Ezekbe remek alagutakat lehet fúrni. Akkorákat, hogy át is mászhatok rajtuk. Sokféle érdekes dolgot is össze lehet szedni ilyen helyeken. Ácskapcsot, fényes szögeket, villanydrótot, és egyszer egy igazi döglött macskát is! Ez utóbbit Anya legnagyobb bánatomra nem engedte a lakásba bevinni, pedig olyan szép fényes bundája volt. Mivel a mackónadrág olcsó, és könnyen mosható, abban járat Anya. Nagyszerű játékot fedeztem fel egy napon! Az építkezéshez hatalmas kádban olvasztják a szurkot. Ez egy állványon van, amiben a kádat el lehet billenteni. A szurok nagyon tetszik, mert fényes, és fekete, ha pedig eltöröm, szivárványos repedések keletkeznek benne. Délután, amikor a munkások már elmentek, kipróbálom a szurokolvasztó tartályt, vajon lehet-e hintázni benne. Hát lehet! Belefekszek, és elkezdem billegtetni. Nagyszerű játék. Egész délután a szurokolvasztó kádban hintázok. Ahogy sötétedni kezd, hazamegyek, mert már kezdek éhes is lenni. Anya, ahogy meglátja a mackónadrágomat, ami kertésznadrág mintára készült, olyan rettenetes méregbe gurul, hogy legszívesebben elszaladnék otthonról. Nem értem, miért nem tetszik neki a nadrágra elöl-hátul ráragadt szurok? Ettől olyan jó kemény lett, mint egy lovagi páncél, vagy vastag bőrruha. Még a vizet sem engedi át, ha belefekszem a pocsolyába ebihalra vadászni. Megint kikaptam. Rosszkedvűen eszem a vacsorát. Anya megpróbálja a nadrágot kimosni, de még benzinnel sem jön ki a szurok. A nadrág szomorú véget ér: Anya kidobja a szemétbe. Másnap reggel mikor keresem a nadrágot a szemetes kukában, már nem találom benne. Úgy látszik, más is felismerte az értékét, és elvitte. Kár, mert ha meglett volna, akkor otthonról kijőve fel tudnám venni, hogy abban játsszak. Sokkal jobban tetszett, mint a helyette kapott új mackónadrág. Hiába, a felnőtteknek semmi gyakorlati érzékük nincs…

Berendezkedtünk. El sem tudom hinni, hogy ez a lakás a miénk! Minden van benne, konyha, szoba, és igen végre saját fürdőszoba, és WC! Ez utóbbinak valamennyien nagyon örülünk, a régi lakásban nem volt WC. A földszinten volt egy közös, ahová azok a lakók jártak, akik olyan kis lakásban laktak, mint a mienk volt. Fürdőszobánk sem volt a régi helyen. Esténként a lavórban fürödtünk meg, és hetente egyszer elmentünk az Erzsébet fürdőbe. Anya külön, ha női nap volt, én pedig Apuval. Volt, hogy a nagy közös medencéket vettük igénybe, ahol főleg idős bácsik üldögéltek, és nyögve-sóhajtozva áztatták a fájós derekukat, térdüket. Nagyon csodálkoztam, mitől fájhat a térdük, mert egyiknek sem volt plezúros a térde. Az én térdem csak akkor fájt, ha elestem, és lehorzsoltam. Akkor pár napig fájt, aztán bevarasodott, aztán leesett a var, és meggyógyult. Apu a gőzkamrába is magával vitt párszor, de onnan hamar kijöttem, mert nagyon meleg volt, és féltem is. Volt olyan is, hogy a kádfürdőbe vett Apu jegyet, ahol csak ketten voltunk. Az egy kicsempézett nagy kád volt, amiben jó nagyot lehetett lubickolni. Volt benne fából készült pihenőágy is, ahol Apu fürdés után mindig szundikált egy kicsit. Addig én még pancsoltam, mert én nem szerettem napközben aludni, viszont pancsolni annál inkább. Egyszer kimerészkedtem a kád szélére. Apu mondta, hogy vigyázzak, mert csúszós, de nem hallgattam rá. Hatalmas esés lett a vége, be is vertem magam a kemény csempébe. Most már az én térdem, és a könyököm is fájt, és el is ment a kedvem a további rendetlenkedéstől.
Azt a részét a városnak, ahová költöztünk Selyemrétnek hívják. Egy új lakótelepet építettek, és mi vagyunk az első beköltözők. Még egy újságíró bácsi is kijött hozzánk, és írt egy cikket az újságba, ahol fénykép is volt rólunk, amin én is látható vagyok. Ez nagy büszkeséggel tölt el, de nincs kinek eldicsekedjek, mert senki sem lakik rajtunk kívül a lakótelepen. Csak egy héttel utánunk kezdenek az első beköltözők megjelenni. A mellettünk levő lakásba Hollókőiék költöztek. A papa teljesen kopasz, és villamosvezető. A mama nagyon szép vörös hajú néni, és van egy velem egyidős kisfiuk, a Lali. Vele nagyon hamar összebarátkozunk. Neki sincs itt rajtam kívül senkije, akivel barátkozhatna. Lalinak van igazi elektromos kisvasútja, amivel nagyon jól el lehet játszani. Ilyet én is szeretnék, de tudom, hogy nem kaphatok, mert nincs rá pénzünk. Ami pénze Apunak van, azon bútorokat kell venni, mert a régi lakás olyan kicsi volt, hogy oda nem sok bútor fért be, és ezt a nagyobb lakást nem lehetett rendesen bebútorozni azokkal. Nagyon tetszik, hogy erkélyünk is van. Arról ki lehet nézni az utcára. Az utca túloldalán egy nagy ház épül. Apu azt mondja, hogy munkásszálló lesz. Én gyakran odamegyek, és az ott dolgozó néniknek, és bácsiknak megyek az agyára, mert a kérdéseim kifogyhatatlanok. De mit csináljak, ha minden érdekel, ami ott történik? Lalival felfedezzük a Szinva partot. A Szinva egy folyó, ami Miskolcon folyik keresztül. Azóta sem láttam olyan szennyezett folyót. A vize fenoltól bűzlik, és sötétbarna színe van, amiben nagy kátránydarabok, és olajfoltok is úszkálnak. A partja azonban maga a végtelen szabadság! A Tiszai Pályaudvar, és a Gömöri Pályaudvar hídjai közé eső rész a mi birodalmunk, legalábbis a folyó egyik oldali partja, mert a túloldalra egyenlőre nem merészkedünk. Nagy füves, virágos térség ez a Szinva part. Nem csak virágok, hanem bogarak, és mindenféle állat is lakik itt. Rengeteg gyík surran a fűben, és szöcskék, lepkék mindenfelé. Ez a határtalan szabad világ hamar feledteti a bérkaszárnya állandóan árnyékos rideg udvarát. Feledteti Jutkát, és Ilonkát. A határtalan szabadság nyara tárul elém. Lalival mindent felderítünk, ami elénk kerül. Egyszer egy akkora zöld szöcske akad az utamba, mint a tenyerem. Ekkorát még sosem láttam! Amik eddig elém kerültek, egész kicsik voltak. Ezt meg kell fognom! Becserkészem, és rázárom a markomat. A zsákmányból azonban hamar ragadozó válik, mert a szöcske gorombán belém harap. A harapása fáj, és maródik, mert valamilyen barna folyadékot is engedett a sebbe. Hamar elengedem, és sírva rázogatom a sérült kezemet. Ettől kezdve óvatosabb vagyok ha vadászatra kerül a sor. Nem bántom soha a megfogott állatokat. Megcsodálom, és utána elengedem őket. Van olyan is, ami annyira tetszik, hogy haza is viszem, hogy Anyának, vagy Apunak megmutassam. Apunak mindig tetszenek a zsákmányolt állatkáim, Anya viszont semmilyen megértést nem tanúsít ez irányú szenvedélyemnek. Ha a cukortartó dobozt telefogom cserebogárral az is baj, ha a befőttesüvegben ebihalakat hozok haza, annak sem tud örülni. Emiatt jó néhány nehéz percet szerzünk egymásnak. Kora tavasszal kiástam egy gyík odúját. Sok kisebb-nagyobb gyík volt benne, de ezek nem szaladoztak úgy, mint amiket nyáron szoktam látni. Biztosan alszanak, örültem meg. Össze is szedtem mindent, és nagy örömmel vittem haza. Ott kiöntöttem a cukortartó dobozból a kristálycukrot, és a gyíkokat beköltöztettem ebbe a pompás műanyag palotába. Mivel kissé aggódtam Anyut illetően, a dobozt az ágy alá dugtam. Mentem tovább játszani a Szinva partra. Teljesen ki is mentek a fejemből a gyíkjaim, így mit sem sejtve érkeztem haza amint esteledett. Anyu fogadott rendkívül izgatott lelki állapotban. – Gyíkot találtam a szobában! – Csak egyet? Kérdeztem csodálkozva. Én sokkal többet hoztam. A gyíkokról kiderült, hogy azok bizony még téli álmot aludtak dermedten a lyukban ahol rájuk bukkantam, a lakás meleg légkörében viszont magukhoz tértek, és szertemásztak mindenfelé. Szegény anyu hetekig alig mert közlekedni tőlük a lakásban. Össze kellett szednem őket, és vissza kellett vinnem a Szinva partra. Persze nem mindent sikerült becserkészni, így még hetek múlva is elő-előkerült belőlük egy egy gyanútlan példány.

Hát a tesóm várakozáson felül tönkretette az aranyéletet. Rövid idő alatt kiderült, hogy nem csak eszik és bömböl, hanem kakil is, akárcsak Ilonka kis tesója. Hiába mossa Anya a pelenkákat, az egész lakás pelenkaszagú nálunk is. Az Apu zsebóráját nem sikerült az órásbácsinak összeszerelni. Apu persze egy rossz szót sem szólt, de Anyánál szorultam. Mit tagadjam, kikaptam. Anya ha dühös, a fakanállal szokott megrakni. Most is így történt. Elmentem a harmadikra Józsikához vigasztalódni. Mióta Jutkától el vagyok tiltva, Józsikával játszunk. Józsika velem egykorú kisfiú, de sokkal butább mint én. Anya is mondja, hogy ne barátkozzak vele, mert csak rosszat tanulhatok tőle, és a cigányképű anyja a Margit néni szeme sem áll jól. Anya nem szereti őket. Csak azt nem értem, hogy miért kellene nekem is haragban lennem velük? Margit néni nagyon finom lekváros buktát szokott sütni, és engem is megkínál belőle. Sajnos a Józsikával való barátkozásom hamar véget ért, mert Józsika valamilyen vita hevében pofon ütött. Én először bömböltem egy kicsit, majd beleharaptam a Józsika karjába, hogy kijött a vére is. Na erre Margit néni is elkezdett rám ordítani, és elzavart. Szaladtam is lefelé a lépcsőházban, de még utánam dobott valamit, ami nem lekváros bukta volt, mivel a fejem betört tőle, és vérezni kezdett. Amikor Anya meglátta, hogy vérzek, mint egy anyasárkány ment fel az emeletre, hogy Margit néninek vérét vegye. Én a lakásban szepegtem, a harcnak csak a hangjai jutottak el hozzám, de tisztán hallottam, hogy Anya nyerésre áll, mert Margit néni segítségért kiabál. Anya nemsokára feldúltan hazajött, és velem is kiabálni kezdett. A mondanivalójának a lényege az volt, hogy többet nem mehetek fel a harmadikra. Mivel Jutkától már el lettem tiltva, ez nem okozott nagy fájdalmat. Józsikát egyébként sem nagyon kedveltem, mert buta, és durva volt. Jutkát viszont továbbra is sajnáltam, mert őt szerettem. Azért néha titokban tudtunk a hátsó lépcsőházban találkozni. Most már egyikünk sem akarta a másik bugyiját lehúzni, de a felnőttek nem engedték a további együtt játszást. Maradtak az időnkénti titkos randevúk a félhomályos lépcsőházban. Megmondtam Jutkának, hogy szeretem, és ha nagy leszek, elveszem feleségül. Jutkának nagyon tetszett az ötlet. Nem rajtunk múlott, hogy ebből nem lett semmi. A sors ott lépett közbe, hogy Anya addig szekírozta Aput, hogy szerezzen már egy nagyobb lakást, mert négyen a cselédszobában már nem lehet elférni, hogy a végén szerzett. Egy reggel lovas kocsi állt be az udvarra, és Anyáék elkezdték lehordani a bútorokat, és a ruhákat a kocsira. A végén mi is felültünk a holmi mellé, és a kocsi kényelmesen kikocogott velem az eddigi világomból. Csak felnőttként tértem vissza ide sok évvel később.

Valamelyik nap a példaképek hiányán gondolkoztam el. Gondolatébresztőm a Petőfi rádió Interaktív félórája volt a közelmúltban. Arról szólt a beszélgetés, vannak-e hőseink. Úgy vettem észre, a műsorvezető igyekezett abba az irányba terelni a beszélgetést, hogy a komoly sportteljesítmények hőstettek. Aki ezt kétségbe vonta, azt nagyon hamar lekeverték az adásból. Időnként én is be szoktam telefonálni az egyébként színvonalas műsorba, de a mondanivalóm olyan, hogy aligha hagytak volna szóhoz jutni. Történetesen én azokhoz tartozom, akik a sportteljesítményt elismerik, de nem tartják hőstettnek. A hőstett az én olvasatomban olyan cselekedet, amit a véghezvivője a saját maga érdekeinek, vagy életének a feláldozásával, vagy kockáztatásával hajt végre, valamely pozitív cél, eszme érdekében. Persze ebbe a kategóriába sok mindent bele lehet magyarázni, és bele is magyaráznak, az uralkodó ideológiai irányzatnak megfelelően.
Azonban egy névtelen hősről mégiscsak megemlékezek mostan. Ő pedig nem más, mint az édesapám. Az édesapám, aki több, mint negyven éve halott. Az édesapám, aki hithű kommunista volt. Volt – úgy, hogy nem valami anyagi cél érdekében lett azzá, hanem, mert hitte, hogy ha kommunizmus lesz, egy jobb világ jön el, ahol egyenlően elvégzett munka után egyenlően lesznek bérezve az emberek. Ahol nincs kizsákmányolás, munkanélküliség, és éhezés. És vállalt börtönt, üldöztetést, és mellőzést ezekért a célokért. Pénzt azt nem kapott érte, még a felajánlott pártpozíciót is visszautasította. Maradt ami volt, egy nagyon olvasott szakmunkás. Vízvezetékszerelő, aki korán bekövetkezett haláláig a kétkezi munkájával tartotta el a családját. Melós. Aki munkásőr is volt. Pufajkás, ahogy ma illik mondani. Ávós az nem volt. Az ötvenhatos események alatt az ávósok vadásztak rá, annyira nem volt az. Önzetlen ember volt. Emlékszem, anyám gyakran pörölt vele, hogy a kapcsolatai révén szerezhetne egy rendesebb lakást, mert egy égrenyíló cselédszobában lakunk négyen (van egy húgom is), ahol még WC sincs. Egy körgangos házban laktunk, ahol a folyosó végén egy közös WC volt a szegényebbekenek. Mert az ötvenes években is voltak szegényebbek, és kevésbé szegények. A nagyobb lakásokban persze nem voltak ilyen gondok, ott volt fürdőszoba, WC is. Emlékszem, ahogy apám csitította anyámat, hogy vannak, akik sokkal jobban rá vannak utalva, mint mink, mert még ilyen lakásuk sincs. Ismertem apám elvtársait. Kisgyerek voltam. A kisgyerek egy hatodik érzékkel megérzi, ki a jó, és ki a rossz ember. Volt közöttük, akit nem szerettem, de a többséget olyannak éreztem, mint az apám. Amikor ötvenhatban bejöttek az oroszok, apámék behúzódtak az egyik laktanyába. Nem az oroszok oldalán harcoltak, ezt tudom. A felkelők a laktanya körül is tüntettek, lövöldöztek. Arra is emlékszem, hogy apám egyik elvtársával kettesben fegyvertelenül kiment a laktanya kapuja elé, hogy próbáljanak beszélni a tömeggel. Előttem van, ahogy elköszönt anyámtól, és tőlem. Anyám zokogott, kérte, ne menjen ki. Apám lecsatolta a pisztolytáskáját, a társa szintén. Negyedóra múlva cipelte be a társát. A tömegből rálőttek a két fegyvertelen emberre. Apám csak a lábán sebesült meg, a társát a mellkasán érte a lövés. Apám életben maradt, a társa ott vérzett el a laktanya vaságyán, mert orvosi segítség nem volt. Az én szememben ők hősök voltak. Mind a ketten.
Puskás Öcsit tisztelem a focitudásáért, és az Angol Magyar dicsőségét nem vonom kétségbe, de a hőstett szerintem itt kezdődik. Feltenni az életet egy nemes, vagy nemesnek tartott célért. Nagyon könnyű történelmi távlatból ezeket az embereket egy kategóriába sorolni a terroristákkal. De élnek még olyanok is, akik ezekre a névtelen emberekre emlékeznek. Olyannak amilyenek voltak, és nem a politikusok irányította média szemellenzője mögül.

Ahogy figyelem Anyát, a hasa egyre nagyobb lesz. Amikor már nem bírom tovább a kíváncsiságomat visszatartani, megkérdezem, miért nő a hasa? Anya elmondja, hogy a Gólya nemsokára kistestvérkét fog hozni. Ezt értem, mert elég sokat nyaggattam Anyát egy kistestvérért, de miért nő a hasa? Tudtommal a Gólya a kéményen át dobja le a kistestvért, bár ezt eléggé veszélyesnek érzem a kisbaba testi épségét illetően. A kéményen keresztül mégsem dobhatja Anya hasába a kisbabát? De akkor hogy kerül oda? Hiába kérdezgetem a felnőtteket, nem kapok értelmes választ senkitől. Nem értem ezt a nagy titkolózást. Egy nap amikor reggel felébredek, egyedül találom magamat a lakásban. Ilyen még nem volt eddig. Ha felébredek, mindig van itthon valaki. Kicsit megszeppenek, de elhatározom, hogy most istenigazában felfedezem a lakást. Először is Apu Doxa zsebóráját keresem meg, mert azt nem szabad a kezembe vennem. Apu ugyan már megmutatta párszor belülről is. Dupla fedelű hátul, és a számlapján is van felkattintható fedél. Azt most is könnyen fel tudom pattintani, csak egy gombot kell megnyomni hozzá az óra oldalán. A porcelán számlapon római számok vannak. Nem ismerem a számokat, csak Apu mondta, hogy porcelán számlapja van az órának, és hogy római számok vannak rajta. Szép cirádás mutatója van. A hátulját kell felnyitni valamivel, mert az érdekesebb dolgok a belsejében vannak. Sok pici fogaskerék. Az egyik gyorsan forog, a másik mozgása alig látható. Aztán van olyan kerék is, ami ide-oda forog. Erről Apu azt mondta, hogy a billegőkerék. Egy konyhakés segítségével sikerül a külső fedelet felpattintani. Ennek a hátuljába kerek medálok vannak vésve. Apu mondta, hogy a különféle kiállításokon kapott díjak. A belső fedél már nehezebben enged, de végül sikerül azt is kinyitni. Mint mindig, most is csodálattal tölt el a rengeteg izgő-mozgó kis alkatrész. A kerekek tengelye piciny piros kövecskékből készült csapágyakban forog. Apu elmondta, hogy ez a Doxa 21 köves, és a kövek rubinból vannak, ami drágakő. Nem egyszerű egy ilyen óra szétszedése, pláne, ha csak egy krumplipucoló kés, és Anya körömollója van hozzá szerszámnak, de végül sikerült. Az óra darabjaira van szedve. Most megpróbálom összerakni. Sajnos nem emlékszem, melyik fogaskerék melyik helyre megy vissza, és olyan sok fogaskerék van ebben az órában! A hajszálrugó sajnos elszakadt. A csavarok meg szétgurultak az ágyon. De a porcelán számlapot sikerült kiszednem, mert arra voltam nagyon kíváncsi elsősorban, hogy milyen lehet, a borító üveglap nélkül. És a takaró alatt világít! A mutatók is világítanak a sötétben. Az órát visszaraktam a fiókba. Apu majd biztosan össze fogja tudni szerelni, mert Apu mindent meg tud javítani. A fiókból további érdekes dolgok kerülnek elő. Anya rúzsa. Az szép piros. Nagyszerűen lehet vele rajzolni a falra, sőt írni is: Apu tanítgatott a betűkre, és most minden tudományomat a falra írom, hagy örüljenek Apu, és Anya: KEFTA; BEFTA ilyeneket írtam a falra, meg rajzoltam is sok szép dolgot: Kiscicát, meg virágot. A lepedőre, és az asztalterítőre is rajzoltam, és a számat is befestettem, ahogy Anya szokta az övét. Na most aztán nagyon büszkék lesznek rám! Sajnos a rúzs elfogyott. Így játszottam, mikor Apu hazajött. A rúzzsal készült műalkotást egy pillantásra sem méltatta, csak elmondta, hogy Anya a kórházban van, mert a kisbabát most veszik ki a hasából. Most már teljesen el vagyok tévedve. Ha a kisbabát a gólya a kéményen dobja le, akkor miért kell Anya hasából előszedni, és egyáltalán hogy kerül oda kormosan a kéményből? Nagyon zavaros dolog ez. Apu megkezdi a rúzsos rajzaim eltávolítását a lakás különféle részeiből. Ennek nem örülök, mert nekem nagyon tetszenek. A zsebóra miatt aggódok egy kicsit. Aput még soha nem hallottam kiabálni, és soha nem bántott. Most sem szólt egy hangos szót sem. Összeszedte a zsebóra maradványait egy papírzacskóba. Hosszasan keresgélt a padlón is, majd felöltöztetett, és elmentünk az órás barátjához, akitől az órát kapta ajándékba, hogy próbálja meg összerakni. Sajnos neki sem sikerült. Most kezdem sejteni, hogy a felnőttek sem tudnak mindent megjavítani. Pár nap múlva Apu hazahozta Anyát, és a kis tesómat. Egy ronda kis bőgőmasina, akivel semmit nem lehet játszani, de még ölbe sem vehetem. Vagy eszik, vagy ordít. És éjszaka is ordít, nem lehet tőle aludni. Anyu engem egészen elhanyagol. Enni is csak azután ad, ha Zsuzsit megetette. Kezdem sejteni, hogy vége az aranykornak, amikor csak az én kívánságaim számítanak. Teljesen rosszkedvű leszek.